Mondjad
tovább, Tom. Nem tudom, hogy hol élsz, nem tudom elküldeni neked ezt a levelet.
De ennek ellenére én hülye, megírom. Tényleg, tényleg nincs értelme. De hogyan
gondoltad ezt a kérdést? Jól tudod, hogy nem adtad meg a címedet -már ha van.
üdv.: Lexie
Holly
Tiffany
már elment vadászni az új képességével. Magamra maradtam letörve, félholt
állapotban, ugyanis azóta nem aludtam semmit, mióta kitudódott ez a rengeteg
dolog, csupán kávén élek. Reszketek a félelmemtől, hosszú hajamat lelógatva
sétálok mindig körbe-körbe a szobában. Mindenesetre, amikor Tiffany elment,
bejelentettem Becca és Conni halálát. Én fogom szervezni a temetésüket (ekkor
sírnom kellett), én fizetem, en küldöm ki a meghívókat a szomorú eseményre.
Annyira, de annyira remélem, hogy nem fog más meghalni. Egyszer csak megint
csöngetett a postás. Miért csönget egy nap kétszer is? Lementem a levélért,
amit újra ismeretlen küldött ki. Megint Tom írta. Nem értettem, hogy hogyan
lehet. Mindenesetre ez állt benne:
Kedves
Lexie,
nem
tudom, hogy mennyire fogsz félni ezek után, amiket most itt írok neked. Mielőtt
az gondolnád, nem vagyok boszorkány. A fiúk mágusok lehetnek, a boszorkány
férfi megfelelői. A fekete lyukak a te világod, és az én világom közötti
átjáró. Ha beleugrasz, valahol a pokolban találod magadat, de ez nem lesz
könnyű, mert az nagyobb, mint a föld, az élők világa. Mesélek kicsit neked a
pokolról. Itt élnek boszorkányok, mágusok, vámpírok, vérfarkasok,
hegyessipkások, és egyéb apró furcsa népcsoport. És mi van az emberekkel? A
rossz emberek is itt élnek, viszont borzalmas bánásmódban részesítik őket.
Rácsok között kell leélni életüket, döglött állatok nyers húsát ehetik csak
meg. Aztán, akiket nem soroltam föl, nos, azok élnek a mennyországban: jó
emberek, semleges emberek, fehér angyalok, fekete angyalok (mert ugye kellenek
viszályok) és az őskalaposok. Az őskalaposok nem mások, mint a jó
hegyessipkások. Visszatérve a kettőnk közötti különös kapocsra, nem tudom
megakadályozni semmiképp sem. Illetve… most ne ijedj meg, de nem biztos, hogy
tetszik neked az ötlet. Egy nagyon rizikós dologról lenne szó. Oké, nem
tétovázok tovább, leírom. Találkoznunk kell. Itt, a pokolban. Tudom, hogy
rengeteg veszély leselkedhet rád, de talán együtt, mi ketten véget tudhatnánk
venni ennek az egésznek. Legyőzhetnénk a hegyessipkásokat. Szerintem gondold
végig az eddigi életedet, hogy milyen szörnyűségeken, borzalmakon estél túl.
Talán nálam ezt mind jóvá tehetnénk, megszabadulnánk a gyötrődéstől, ami
életünkön át kísért el. Én nem foglak téged ideteleportálni, nem kényszerítelek
semmire. De kérlek, Lexie, gondold meg, hogy ellátogatsz e hozzám. Szívesen
várlak téged.
Volt időm
megemészteni a szövegét, bár a tartalma eléggé megijesztett. Utána úgy
gondoltam, hogy tényleg, milyen jó is lenne végiggondolni az eddigi fényűző
életemet, amit Egy csapásra szétrobbantott ez a csomó dolog (hegyessipkások,
boszorkányok, árnyak, halálok, egy fiú a pokolból, aki az én életemet éli,
satöbbi)
Anyám
kiskoromtól kezdve szeretett engem. Mindig dédelgetett babakoromban, féltett
minden egyes apró kis dologtól. Első kisiskolás napomon, kézen fogva vezetett
be a csodaszép, régi épületbe. Rajongott a régiségekért, amiket velem is
megszerettetett. Nem is gondoltam volna, hogy mindig csak rám figyel.
Harmadikos koromban nagyon szerettem volna egy kistesót. Durcás voltam, mert
nem ő nem akart. (Oh, ha tudtam volna, hogy mi áll a hátterében...) Általános
iskolában eléggé visszahúzódó típus voltam. Ugyanis hatodikban meg mindig
képzeletbeli barátom volt. Pszichiáterhez küldött az osztályfőnök. Rengeteget
segített rajtam, de a képzeletbeli barát nem szűnt meg. Mindig mondták, hogy
engedjem el, ne álljak vele szóba, de én nagyon szerettem őt. Nyolcadikban is
létezett, akkor is szóba álltam vele. Mindenki hülyének nézett, de nem
foglalkoztam velük. Gimnáziumban minden megváltozott. Új városba költöztünk, jó
messze Sydney-től, ahova középiskolai tanulmányaim elvégzése után vissza is
kerültem, hogy jobban menjen itt az élet. A képzeletbeli barátom is velünk
jött, viszont azon a nyáron nagyon beteg lett. Kiderült, hogy anyukám is látja
őt. Mindig ápolta, heteken keresztül. De a barát sok szenvedés után meghalt. Én
napokig sírtam, szomorkodtam még 15 évesen is. Aztán amikor a gimnáziumi
napjaimat kezdtem, minden egy csapásra megváltozott. Az új osztálytársaim körbeálltak,
többé nem volt szükségem semmiféle képzeletbeli barátra. Lettek igazi barátaim.
Sőt, mindenki a barátom lett. Lett egy igazi, szociális életem. Jártam bulizni,
meglett hamar az első csókom is. Egész gimnázium alatt jól éreztem magamat,
ráadásul ötös tanuló lettem. Sokan viszont irigykedtek rám, a hátam mögött
szeméremsértő szavakat használtak a gyönyörű Lexie név helyett. Kissé beképzelt
lettem, mert megszépültem. Kisebb koromban mindig egy kicsit fiús kinézetem volt-talán
ezért nem akartak velem barátkozni-, de gimisként gyönyörű, nőies külsőm lett.
A fiúk jöttek utánam, mindenki velem akart járni. Választhattam volna kilencedikesként
a végzős Danny-t, aki gyönyörű mosolyával a suli összes lányát elkápráztatta, de
én mégis a titokban szerelmes leveleket író (amiket csak véletlenül láttam
meg), stréber Bobby-ba szerettem bele. Először mindenki elkerekedett szemekkel
nézett rám, de egy idő után ok is megláttak a fiúban azt a lelki szépséget,
amely erősen sugárzott belőle. Sok haverom annyira megszerette, hogy egy este
piálni vitték Bob-ot. A fiú tudta, hogy csak úgy illeszkedhet be a
környezetébe, hogy ő is iszik, és esetleg más, még borzalmasabb dolgot tesz. Az
egész eseményről en csak a következő nap értesültem, ugyanis óriási botrány
tört ki Bobby körül. Azon az estén elment a többiekkel egy kocsmába. Az a
kocsma egy régen épült ház titkos pincéjében nyílt meg egy száz évvel ezelőtti
háborúban. A barátnőm leírása szerint félelmetes, szűk lépcsősoron mentek le,
ahol éppen két iszákos veszekedett. Bob menőzni szeretett volna, és fejbe verte
az egyik félt, akiből töménytelen mennyiségű vér folyt ki. Elkezdtek bunyózni,
aminek nem lett jó vége a fiú számára. Bob, szegény Bob kórházba került. Minden
egyes napon látogattam, testi, lelki, és szellemi állapota is gyengülni
kezdett. A bal karjára teljesen lebénult. Egy idő után már nem fogadott
látogatókat a szülein kívül. Tudta, hogy minden az ő hibája volt. Amikor
kikerült a kórházból, nem ment iskolába, otthon feküdt depresszióba esve. A bal
karját amputálták, kerekesszékbe került. Egy nap, amikor már mindenből elege
lett, öngyilkossági kísérletet hajtott végre, ami nem sikerült neki. Felső
testére is lebénult, azóta egész életét ágyban tölti, műszerekre kötve. Ezeknek
ellenére ő a legnagyobb, legcsodálatosabb példája annak, hogy ezek után is van
élet. Beleszeretett az ápólónőjébe, akivel rendszeresen, naphosszat
beszélgetett. Én maradtam a jó barátja, de sajnos csak skype-on volt hajlandó
szóba állni velem. Azóta lett műkarja, illetve kellően rendbe jött a törzse is,
hogy mar csak tolókocsiban járt. Nagyon boldog ember. Ausztrália talán
legboldogabb embere. Én meg itt vagyok a pokolba jutás (szó szerint) határán,
ami mellett egy kényes plazacica és boszorkány. Elmélkedésemet be sem tudtam
fejezni, amikor halk suttogást hallottam a hátam mögül. Viszont amikor hátra
néztem, nem láttam semmit. Egyszerre voltam ijedt, és megnyugodott. Az utóbbi
nem tartott valami sokáig, mert mikor a tükörbe néztem, egy hegyessipkást
pillantottam meg karddal a kezében. Lövésem sem volt, hogy mit tegyek, de végül
idegességemben a zsebemből elővett összes aprómat a tükörre dobtam, ami
egyszeriben szétroppant, majd szürke árny szállt ki belőle.
- Lexie,
ezt még megkeserülöd - kiáltotta, én pedig idegességemben ittam rá egy pohár
vizet. Bekapcsoltam a tévét ahol a számomra különösen megnyugtató brazil
szappanopera ment. Már Juan épp szerelmet vallott volna Madrizia-nak amikor
hirtelenjében megszakadt az adás. Már épp indítottam volna újra a tv-t amikor
elindult a rendkívüli híradó.
-Jó estét
Sidney! Rendkívüli híreket tudósítunk Sidney külvárosáról. Emberek ugrottak ki
az ablakukból, majd haltak meg- nyilatkozták a szemtanúk. Eddig tizennégy
halott személyt, és 2 sérültet találtak. A nyomozás továbbra is folytatódik,
viszont aki teheti, ne engedjen be senkit a házába, mert valószínűleg betörők
kényszerítették ilyen tettekre a lakosságot.
Igazából
először nagyon megijedtem a hír hallatától. Kinéztem az ablakon, először semmit
nem láttam, majd észrevettem, hogy repedezni kezd a járda. Szemben lakó
szomszédom házából sikoltást hallottam. Egy teljesen egyenesre szelt kar esett
ki az ablakából, amit szinte közvetlenül a test többi része követett. Mind a
szakadékban végezte, amiből nem lehetett leutat találni, talán csak a poklot.
Csak zuhant a test és a kar meg nem állva. Láttam, hogy többen kameráznak, a
SydneyChannel is élőben közvetített az utcánkból. Kopogást hallottam, nem
tudtam, hogy mit tegyek. Külön hangsúlyozták ki, hogy ne nyissunk ajtót. Azon
gondolkodtam, hogy mi van, ha Tom kopogott, hogy hogy segítsen. Reszketés
futott végig az arcomon, nem tudtam, hogy a fejemben mit hová tegyek. Végül
elég bátornak éreztem magam ezen sűrű nap végén, hogy ajtót nyissak.
Természetesen egy közönséges söprű társaságában. Meglepetésemre rendőrök nyitották
ajtót.
- Kezeket
fel! - kezdte egy ismerős arc - Ööö... Lexie?
- Igen.
Lexie vagyok, Peet- kicsit megnyugodva elengedtem a seprűt és fölemeltem
mindkét kezemet.
- Bejelentést
kaptunk, hogy e felől a ház felől jönnek, és kísértik a házakat. Szörnyen
sajnálom Lex, nem gondoltam, hogy te laksz itt. Te soha sem lennél képes
ilyesmire.
-Ami azt
illeti...- kezdtem, mire Peter kibiztosította a fegyverét. - nyugi, Peter, tedd
azt le Nem én voltam. Viszont láttátok azt a nagy fekete lyukat az ajtó előtt?
- kérdem egyre bátrabban.
- Igen,
minden ház előtt van, ebbe ugranak bele. Jackson nem is értette, hogy itt miért
vannak ilyenek. Valami közöd van esetleg hozzá?- kérdezte, de én válaszolás
előtt haboztam. Mondjam el az igazat? Hogy innen szellemek, vámpírok szabadulnak
ki? Hogy ez egy kapocs a mi világunk és a pokol között? Végül úgy döntöttem,
hogy elárulok mindent. Az elejétől kezdve elmondtam a sztorimat, a tegnap
estét, a teljes mai napot.
- Nem sok
ez nektek így egyszerre? Hozzak teát, vagy bármi mást?- kérdeztem meg
kettőjüket, de ők csak bambultak előre a kanapén.
- Sok,
sok, kicsit sok... egy pohár vizet hozol nekem? - kérdezte egy idő után Jack, a
másik rendőr. eszembe jutott, hogy ha vizet hozok, akkor mindig előjön egy
szörny.
- Te,
Peter, nem kérsz semmit?
- Nem,
köszönöm. Tele vagyok - válaszolt röviden, amin kissé csodálkoztam, mert Peet a
szavak mestere, mindig rengeteget mesél. Hogy erről ez jutott az eszébe, amiről
az jut az eszébe- a telefonom havi díja emiatt mindig az egekben jár.
- Nyugalom,
Lexie, merész vagy, mint Tom mondta - mondogattam magamban egyfolytában, míg a
konyháig nem értem. Kitöltöttem egy pohárba a vizet, és gyorsan mentem vissza a
nappaliba. Már azt hittem, hogy végre nem történt semmi a víz miatt, de amint
visszaértem a szobába, azt tapasztaltam, hogy a kanapén hűlt helye van
mindkettőjüknek. Annyira reszketni kezdtem, hogy majdnem elejtettem a vizet.
Hátulról valaki megérintette a vállamat, mire én riadtan arra fordultam.
- A
francba, Jack, hagyjál már! Halálra rémisztettél! - kiabáltam neki, majd
lelocsoltam a vízzel- tessék, itt a vized!
- Bocsi,
Lexie- mondta halkan. -, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Mondjuk
igazán gondolhattad volna, hogy csak vicceltem - Ja, hát persze, Jackson a
poénpapa. Mindig így jellemezzük őt, amikor az irodában ijesztget. Egyszer
majdnem ki is rúgták miatta, de én voltam az, aki megvédte őt, és felvállalta a
felelősséget. De most tényleg majdnem átvert, és halálra rémisztett.
- Hol van
Peet?
-Ő jött
volna most a kanapé mögül - mondta csalódottan, majd amikor hátranéztem,
mosolygó fejjel ölelt át Peter.- Figyelj, Lex, nekünk most már mennünk kell,
újabb bejelentést kaptunk. Jó volt nálatok, és még egyszer, szörnyen sajnálom.
Kiengedtem őket az ajtón, majd lepuffantam a kanapéra. Ideje volt már fürödni
menni. Bevallom, eléggé féltem, hátha Psycho-szerű események történnek velem
is. De nem történt semmi ilyesmi, sem hasonló. Egy árva hegyessipkást sem
pillantottam meg. Viszont ahogy utána kinéztem az ablakon, láttam, hogy szinte
romba dőlt az utca. Holttestek feküdtek a járdán, az utcai lámpák villogtak. Mi
történhetett, míg fürödtem? Kezdtem magamat okolni a történtek miatt, mivel
általában velem tol ki a szerencse. Ahogy bámultam kifelé az ablakon, láttam a
sötét házakat, a lyukakat az utca szélén, és a holttesteket a járdán. Testemen
végigfutott a hideg borzongás, amit heves szívverés követett. Erősen
gondolkodtam azon, hogy vajon más utca is így néz e ki, ezért úgy döntöttem,
hogy kimegyek. Ősszel elég korán sötétedik, így féltem volna, ha ezek a mostani
dolgok nem történtek volna meg velem. Kimentem a házból, csapot-papot ott
hagyva, teljesen felelősségtelenül. Végig jártam borzongva az utcámat, majd
befordultam egy nagyobb útra. Nagy kő esett le a szívemről, mivel
megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy ég a lámpa még elég sok házban, és
holttestek sem feküdnek a talajon. Akkor miért csak ebben az utcában?
Elképzelhetetlen volt számomra a megoldás, amire elég hamar formálódott meg
bennem a válasz. Miattam. Miattam hullnak a házakból a testek. Az egyetlen
gond, hogy nem tudom, hogy hogyan. Idegesen, a kulcsot zörgetve visszaindultam
a házamba. Viszont mielőtt beléptem volna, meggondoltam magam. Mégsem mentem be
a kapun, hanem beugrottam a lyukba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése